Bármi, ami gyönyörű és értékes, egyúttal rövid életű is.
Te mégis azt akarod, hogy minden örökké tartson. Ha szeretsz valakit, azt ígéred:
"szeretni foglak egész életemben." És közben pontosan tudod, hogy még a holnapban sem lehetsz biztos - hazug ígéretet teszel.
Csupán annyit mondhatsz: szerelmes vagyok beléd e percben és maradéktalanul neked adom magam. A következő pillanatról semmit sem tudok.
Hogyan ígérhetnék bármit?
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
"Az univerzum tágul, aztán visszazuhan önmagába, aztán megint tágulni kezd, és ez a folyamat ökökké tart. Amit nem tud, hogy amikor ismét tágulni fog, minden olyan lesz amilyen most. Bármilyen hibát követ el a jelenben soha nem szabadulhat meg tőle. Minden egyes tévedését újra meg újra át fogja élni, ökökké. Szóval azt tanácsolnám, hogy próbálja meg most jól csinálni, mert nem lesz több alkalma." (K-Pax)
Ezeket írtátok ti